(…)1982-től 1990-ig nem léphettük át a határt. A gyulafehérvári püspökön keresztül intéztem el, hogy fogadjon bennünket a pápa. Szüleim egyházi alkalmazottak voltak, így Jakab Antal akkori püspökön keresztül kaptuk a meghívást. Akkor nem is gondoltuk, hogy ekkora felhajtás lesz belőle. Őszentsége magyar nyelven köszöntötte a kórust, „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni. Apostoli áldásom reátok” – mondta. A rádiók felkapták a hírt, hogy szocialista államból érkező kórust fogadott a pápa. Délután négykor voltunk II. János Pál előtt, és este, mikor egy kisvárosban megszálltunk, már kérdezték, hogy bennünket fogadott-e őszentsége, mert már bemondta az olasz rádió. Akkor még nyugodt voltam, mert gondoltam, az olasz adókat otthon úgysem hallgatják. De útban hazafelé megálltunk Budapesten, és már ott is újságolták, hogy hallották a Szabad Európa Rádióban. Mikor hazaérkeztünk, Cerghizan szekus ezredesnek kórusvezetőként el kellett mondanom mindent, keresztkérdésekre kellett válaszolnom, ki csókolt kezet a pápának, ki beszélt vele, ki ült az első sorban. Utána kezdődtek a kihallgatások, a kollégákat hívatták és íratták a jelentéseket, tucatnyian panaszkodtak a kórustagok közül. Bementem az első titkárhoz, közöltem, hogy a kórus megszűnik, mert zaklatják a tagjait a pápai fogadás miatt, és ilyen körülmények között már nem akarnak járni a próbákra. Rab István volt az első titkár, azt válaszolta, nem tud hozzászólni, de utánanéz, azután senkit nem hívattak, de külföldre sem engedtek.

Bíró Blanka, Krónika – 2009. augusztus 21.