Rodoszba érkezve a karnagy karantént rendel el: minden figyelmet a felkészülésre, az utolsó simításokra kell fordítani, a programot szigorúan be kell tartani — adja ki az ukázt Szilágyi Zsolt. Mert a mezőny nagyon erős, a program pedig sűrű. Már aznap este megnyitó és bemutatkozó koncert a rodoszi nemzeti színház nagytermében. Egyelőre versenyen kívül énekelnek a kórusok. Itt már hallunk néhány kimagasló produkciót. Ahogy bejelentik, háromtagú nemzetközi zsűri dönti majd el, ki érdemel díjat, érmet (a zsűri bemutatása egyébként számlálhatatlanul megismétlődik a verseny, majd a gálaműsor idején, már mindenki nevet ezen), és bemutatkozik a verseny igazgatója is, egy csíkos, majd kockás zakójú, nálunk úgy hívnánk, piperkőc megjelenésű zenész, aki azonnal megkapja tőlünk a Mágnás Miska nevet. Ő vezényli majd az összesített kórusok záróprodukcióját, amelynek keretében Verdi Rabszolgák kórusát és Händel Hallelujáját énekli a több száz fős gyülekezet. A megnyitón halljuk, hogy 16 ország 24 kórusa, közel ezer énekese van jelen a versenyen. A négyből mi már a bejelentkezéskor kettőre, a vegyes kari és a népdalfeldolgozások kategóriában neveztünk be. Előbbire pénteken este, utóbbira szombaton délután kerül sor. A két próba minden napra kijár, amit a szálloda étkezdéjében ejtünk meg. (…) Az eredményt a verseny után alig fél órával már tudjuk, hiszen a zsűri kottákkal a kézben azonnal értékel, pontoz. Mi 71 ponttal bronzérmet szerzünk, s mi tagadás, egy kicsit letör, jobb értékelésre számítottunk. Mindannyian úgy éreztük, valamiért a zsűri lepontozott. A másnap délelőtti próbán viszont karnagyunk — aki éjszaka megvárta és végignézte a helyi televízión felvételünket — így fogalmazott: a zsűri korrekt módon végezte dolgát, a kötelező műben — valószínű, az izgalom miatt és a szokásostól eltérően — majdnem fél hanggal felfelé disztonált a kórus (néhány komával magasabbra csúszott), s ez főként a szopránt “megkínozta”.

Ferencz Csaba – Háromszék, 2001.