Jubileumi koncerttel ünnepelte június 8-án fennállásának 30. évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus, amelynek helyszínéül az unitárius templom szolgált. A házigazdák mellett további négy kórus is fellépett (a díszvendég bukaresti Madrigal, a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus és Pro Musica, a marosvásárhelyi Musica Humana), egyúttal pedig felszentelték a Vox humana Botos Ferenc tervezte kóruszászlaját is. A helyszínen az ünnepelt énekkar díjairól, turnéiról és versenyeiről tanúskodó dokumentumok és képek kiállítását is megrendezték, és meg lehetett vásárolni a kórus első önálló kompaktlemezét és kazettáját.

Matekovics János – Erdélyi Napló

Mint mindig, most is csodálatos élményben részesített a Vox Humana, örömmel és büszkén állítom, világhírű együttes. Az esztétikai üzenetek avatott életrekeltése stíluskorszakok hosszú ívén át máig, a mesteri tudás és a művészi átélés egyedülálló szintézise az, ami egységesen  jellemzi az egész együttes és élén a világhírű énekes és karmester Szilágyi Zsolt felejthetetlen produkcióját. Adja az ég, hogy még sok-sok évtizeden át zenekultúránk szolgálatában újabb és újabb művészi örömben részesítse közösségét, közönségét.

Angi István, muzikológus

Interjú Marin Constantin karnaggyal

Én abban reménykedem, hogy ha az a szent áhitat, amit a zene is közvetít, eluralkodik az emberek lelkében, az ember végre önmaga szintjére emelkedik. Különben, ha nem is tartozik ide, de el kell mondanom, megfigyeltem reggel Szilágyi Zsolt barátomat, ahogy a vendéglőben hordta a vendégeknek a kenyeret. A kollégáim közt többen elcsodálkoztak ezen – én nem. Arra gondoltam, hogy valami ilyesmit csináltam én is Bukarestben évtizedeken át. Lám, még ilyen, a művészetünk számára mellékes területeken, a lelkünkben is mennyi a közös vonás. Ahogy abban is hasonlítunk, hogy elfojthatatlan belső kényszerből hoztuk létre és tartjuk életben a kórusainkat. Ne kérdezze meg, hogyan született meg bennem az ötlet, hogy létrehozzam a Madrigált. Sokan és sokszor megkérdezték már, de én mindig azt feleltem, hogy fogalmam sincs róla. Csak annyit mondhatok el – mert mindent mi emberek azért nem érthetünk meg még önmagunkról sem -, hogy nem tudtam másként élni. És nem tudna másként élni Zsolt barátom sem. Milyen benyomásokkal távozom? Nagy szeretettel gondolok erre a rendkívüli közönségre, amely a magasztost, az Istenit keresi a zenében is, és csak annyit mondhatok búcsúzóul, hogy mi, az olyanok, mint Zsolt barátom és én arra teremtettünk, ezt a sorsot, vagy balsorsot ruházta ránk az Isten, hogy a többi emberért, a közönségért végezzük a feladatunkat mindvégig, s ott fejezzük be előttük, a pódiumon.

Matekovics János – Erdélyi Napló 2002. június 25.