Dél-tiroli anzix
Minden képeslap csal, hiszen tetszetőssé, vonzóvá, mai szóval piacossá kívánja tenni azt a vidéket, amelyről szól. Ezt gondoltuk mi is Dél-Tirolról, mielőtt az alig több mint negyvenfős csapat a Koltrans Kék villámjával, Vox Humana táblával felvértezve vágott neki a felhőbe burkolózó sziklák világa felé vezető útnak. A szebbnél szebb, magasba ívelő sziklák övezte völgykatlanokban vagy a hegyre felfutó erdős kaszálók zugaiban meghúzódó jellegzetes, mindig virágtól pompázó épületek rendezett látványa irreálisnak tûnt: ilyen nincs is, csak a reklám kedvéért rajzolják ilyenné. Kellemesen kellett csalódnunk: a táj, az épületek, a települések a valóságban is éppúgy festenek, mint a bedekkerek színes lapjain. A reklámként is mûködő vonzerő itt nem az átfestett képeslapok által nyilvánul meg – hanem például épp általunk…
Az idei program tervezésekor egyértelmû volt, hogy az immár harmadik éve sorozatosan érkező meghívónak eleget kell tenni: a titokzatos nevû Alta Pusteria-i Nemzetközi Kórusfesztivál lehet az a hely, ahol a nemzetközi versenyeken megedződött együttes nem az újabb helyezések, hanem a széles körû ismeretség bővítésével öregbíti európai hírnevét. Az anyagiak persze ismét ,,beleszóltak?, hiszen a napra szabott benevezési díj meglehetősen borsos volt számunkra, a kórus anyagi lehetőségei a lehető legrövidebb, két és fél napos ott-tartózkodást tudták biztosítani. De ha már olyan messze elmegyünk, ,,az úti költség se vesszen kárba? alapon, az egyéni hozzájárulások révén, na meg a személyes kapcsolatok kihasználásával egy 12 napos, sokkoncertes európai turnéra is futotta.
Zarándoklat
Aki merész terveket sző, mindig kell számítania arra, hogy tőle független erők is meghatározzák azok megvalósítását. Amikor első állomásként és koncertként az aradi Szent Antal-plébániatemplomot jelöltük meg, jobbára gyakorlatias meggondolások vezéreltek. Akkor még nem sejthettük, hogy Szent Antallal ezervalahány kilométerrel odébb, épp a lenyûgöző páduai katedrálisban ,,találkozhatunk?, s hogy utunk egy kicsit zarándoklat is, például az andocsi Máriához (akiről néhány éve énekelünk Vavrinyecz Béla zenemûvében). Ez utóbbira már utunk elején sor kerülhetett, hiszen második koncertünk színhelyén, a szegedi felsővárosi minorita templom udvarában – ahol a Bartók Béla Mûvelődési Ház vezetői, elsősorban Simoncsis János igazgató révén énekelhettünk – tudjuk meg: a Somogyi dombság egyik völgyében meghúzódó Andocs falutól alig pár kilométerre vezet el másnapi utunk. Ezt nem lehet kihagyni, a lélekben való feltöltődéshez a helyszínen kell elénekelni: ,,Koldusboton, törött mankón jövünk búcsút venni…?
Az út előtt összeállított programban persze mindezek nem szerepeltek. Mint ahogy az egy nappal korábbi Déva-vár túra sem, vagy régi barátunk, Magyar Rozi meglepetése sem, aki mórahalmi ,,kultúrbirodalmában? meleg ebéddel és a városka pazar strandján lazító lubickolással ajándékozott meg.
S a program egyre sûrûbbé válik: a boldogságos szûz csodatevő helyén lélekben, majd a balatoni lubickolásban testileg is frissült csapat estére már Grazban landol. Meglehetősen későn érkezünk az Andritz nevû kerületbe, ahol Kónya Lajos kolozsvári származású előadómûvész és felesége fogad. A Stephanus-templom közösségi termeiben jól elfértünk matracainkon, annál is inkább, mert a vállalkozóbb kedvûeknek nem sok idő jutott az alvásra. Stájerország fővárosának híres központja ugyanis 7-8 kilométerre lehet a külvárostól, arrafelé még felkapaszkodhadtunk az esti villamosok egyikére (az osztrák vendégszeretetet, ha úgy tetszik, sógorságot is megtapasztalhattuk, a villamosvezető ugyanis ingyen szállított a központig), visszafelé azonban már csak az apostolok lovára számíthattunk. De megérte, a fényben úszó városközpont, régi árkádos vagy éppen festett épületeivel, az építészetileg talán kevésbé értékes, de nagyságával mindenképp domináló városházával, a főtér közepén tündöklő János-kúttal és mindenekelőtt a várheggyel, a város szimbólumaként ismert óratoronnyal, na meg az onnan kitárulkozó látvánnyal aligha lehet betelni. Hacsak – mint ahogy meg is történt – éjfél után nem veszik ,,takaréklángra? a díszvilágítást…
Autonómia
Az idő kegyetlen úr, s akik ilyen feszesre tervezik programjukat, és még egy-egy meglepetést is tartogatnak maguknak, azokat tökéletesen kielégíti az alig pár órás pihenés. Mert hátravan még Ausztria talán legszebb tartománya, Karintia, este pedig már fellépés vár a fesztivál színhelyén. Azért még van idő bekukkantani Klagenfurtba, a virágok városába, ahol nem a középkor (a város többször leégett, így középkori épületei elpusztultak), hanem éppen a nyaranta dühöngő ,,fest-kor? fogad: a soron következő fesztivál kedvéért még a jelkép, a ,,védőszentként? is emlegetett sárkány hatalmas szobra is reklámba öltözött. Ezzel a ,,szokással? egyébként több németországi városban is találkoztunk utunk során, az ottani ,,Szent György-napok? kapcsán valósággal elárasztotta a zsibvásár a patinás tereket, épületeket…
Welsberg, vagy ahogy az olasz szervezők előzőleg megírták szálláshelyünk nevét, Monguelfo a dél-tiroli településekhez hasonlóan kis magból és a települést övező kaszálókon elszórt, jellegzetes házakból áll. Ilyen a bejárat fölött virágos tornácokkal, erkélyekkel, jellegzetes sátortetővel ,,díszített? épület, a Franz és Marianna Schmid családja által mûködtetett Goldene Rose Szálloda.
A nevek senkit ne tévesszenek meg, Olaszországban vagyunk, pontosabban Dél-Tirolban, ahol a nálunk álomszámba menő területi autonómia élő valóság, a kétnyelvûség természetes és hivatalos dolog. A többségi németek anyanyelvüket hivatalosan használják, s nincs olyan név- vagy utcatábla, de reklám sincs, amely elsőként ne németül hirdetné tartalmát. A vidék, amely otthont adott a nagyszabású nemzetközi rendezvénynek, mindenki számára egyaránt Land der Drei Zinnen, illetve Delle Tre Cime (magyarul talán a Három Hegyorom vidékének nevezhetnénk).
Kulturális turizmus
Ezen a vidéken, ahol minden a turizmusról szól, a méreteiben monumentális fesztivál is valójában ezt a célt szolgálja. A jó értelemben vett kulturális turizmus rendezvénye, amely mind a meghívott hatezer (!) énekes, mind a koncerteken, a felvonuláson, a kapcsolódó rendezvényeken részt vevő turisták számára szórakozást, kikapcsolódást, tartalmas programot jelent. A nyolcvan együttes egyharmada külföldi, kétharmada hazai. A külföldiek legnagyobb számban Portugáliából jöttek, de a finn, német, izraeli, magyar és orosz jelenlét is számottevő. Ausztria és Ukrajna egy-egy kórussal volt jelen, míg Románia két együttessel vett részt a fesztiválon (a Vox Humana mellett egy számunkra ismeretlen brassói kórus volt a vendég).
A sok színhelyen, a vidék településeinek templomaiban, a szabadtéri színpadokon (tereken vagy a vidéknek nevet adó három sziklaorom tövében felállított pódiumokon), de a toblachi Gustav Mahler-teremben, a legkülönbözőbb kezdési időpontokban megszámlálhatatlan koncertben gyönyörködhetett a nagyérdemû. Dobbiaco (Toblach), San Candido (Innichen), Villabassa (Niederdorf), Braies (Prags), Sesto (Sexten) – települések, ahol valójában öt napig szinte folyamatosan zajlott a fesztivál. Minden kórust meghallgatni egyszerûen lehetetlen volt, a velünk azonos helyszínen koncertezők közül ránk legnagyobb hatást a finn Puijon Kamarikuoro tett. S mint utóbb kiderült, a hatás kölcsönös volt, hiszen a sexteni záróünnepség forgatagában karmesterük kapcsolatfelvételi szándékkal adta át saját CD-jüket, amit természetesen mi is hasonló módon viszonoztunk. Voltak persze nagy közös programok is, a hatezer énekes az éjszakai vízi- és fényjátékon, a San Candido-i (innicheni) nagy felvonuláson (a színpompás felvonulást közös éneklés követte a városka főterén), na meg a záróünnepélyen találkozhatott.
A Vox Humana három fellépésének színhelye: Niederdorf (Villabassa) – St. Stefan-templom, Drei Zinnen – szabadtéri színpad, Toblach (Dibbiaco) – Mahler-terem. A látottak-hallottak alapján mindenképp megállapíthattuk: a fesztiválra jelentkezők válogatásakor nem az együttesek színvonala volt a legfontosabb szempont…
A fellépések mellett nem hagyhattunk ki néhány nevezetességet sem: körbejártuk, a merészebbje megmártózott, sőt át is úszta a Szent Anna-tó nagyságú, közel 1500 méterrel a tengerszint fölött lévő Pragser-tavat, a nagy felvonulás előtti óra pedig elegendő volt ahhoz, hogy a nyitott kabinú felvonót, na meg a nálunkfelé ismeretlen nyári bobot is kipróbálják egyesek. De minden program, minden út a fenséges dél-tiroli táj látványával ajándékozott meg…
Hegytől a tengerig
A két és fél napos élmény, kényelem, meleg étel alig egy pillanatnak tûnt, házigazdáinktól énnekkel búcsúzunk, s tervbe vesszük, hogy Bolzanóig végigmegyünk a Nagy Dolomit úton. A fenséges hegyvilág központjában, Cortina dan Pedzóban tett egyórás séta után azonban elkavarodunk a táblák rengetegében, s miután kigyönyörködjük magunkat a hihetetlen sziklavilág csodáiban (ki néz ilyenkor térképre?), rájövünk, hogy az autóbusz nem nyugatra, hanem délre tart. A magyar történelmet ismerők fülében ismerősen csengő Piave folyó mentén, 1800 méteres szintkülönbséget megtéve gurulunk Velence, pontosabban Noale felé. Utunk során egyébként nem ez az első és utolsó ,,eltévelyedés?, de a hajtûkanyarokban megviselt gyomrok és fejek ezúttal nem reklamálnak. Nem így két nappal később, amikor a Garda-tó nyugati oldalán húzódó sziklaút marad ki egy téves útirány miatt. (,,Mentünk, odaértünk, nem ott volt? – vissszhangzott néhányszor a hofféliás poén.)
http://www.3szek.ro/load/Oldal&id=2418
Velence éjjel-nappal
Noaléban már ismerős hely, ismerős emberek fogadnak: négy évvel korábban Barcelona felé töltöttünk egy felejthetetlen napot abban a Velencétől alig húsz kilométerre fekvő kisvárosban, ahol – a monda szerint – Attila seregei megtorpantak. Sokak szerint ugyanis az egyedülálló vízi város a hun királynak köszönheti létét, a portyázók elől menekültek az őslakók a védelmet nyújtó lagúnaszigetekre.
S ha már lúd, legyen kövér alapon még aznap este beruccanunk Velencébe, csodálni az esti várost. Sokunknak csalódást okoz, de lehet, a szervezetet is próbára tevő út a hibás (néhány óra alatt 1800 méteres szintkülönbséget kellett elviselni), na meg a rengeteg gyaloglás – hiszen az ott készült fényképek utólag mást mutatnak. Másnap aztán, aki este elveszítette a négy éve már megszerzett velencei hangulatot, visszakapja azt: a páratlan utcákon, tereken, na meg ,,Európa szalonjában? és a Szent Márk-bazilikában tett séta lenyûgöz. Ránk fér az esti, noaléi koncert előtti kis pihenő. Utána a meglepetés sem marad el, házigazdáink, Dorina Romcato és férje, Mario jóvoltából a jellegzetes olasz laskaételt, na meg a hozzá illő fehér- és vörösbort egy közeli kastélyvendéglőben költhetjük el (ahol szintén régi ismerősünk, a helyi hőstenor immár kissé rekedtesebb hangon, de ugyanolyan hőfokon adta elő a Mammát).
Az idő és szellem igézése
Padova, Cremona két város, amelyeknek levegőjét csak megízlelni van időnk, s mégis az élmények alig elképezelhető nyomokat hagynak. Európa egyik legrégebbi egyeteme ugyanis lenyûgöző, az aulában megtekinthető száz meg száz régi családi címer között nem vállalkozunk, hogy megkeressük a Báthoriakét: bizonyára nem találnánk meg. S a hangos diákbúcsúzó el is vonja a figyelmet a régmúltról: épp évzáró időszaka van, s ahogy értelmezzük, a végzősök különböző maskarákba öltözve ,,szeretett? tanáraikat figurázzák ki, sokan megmártóznak a főtér valamelyik szökőkútjában, vagy a legkülönbözőbb hangos-ricsajos utcai akciókat produkálják. Szent Antal híres bazilikájában, a szent szarkofágját őrző, a zarándoklatok célpontjául szolgáló kápolnában aztán egyenesen a csend birodalmába cseppenünk. A hihetetlenül szép márványegyüttes még a kevésbé vallásos embert is megigézi, így nem csoda, hogy a parkolóban maradottak (a fáradtabbak) mérges tekintete fogad, amikor jó órás késéssel megérkezünk?
Egy zenészcsapat nem hagyhatja ki a Stradivari-múzeumot. A Cremona világhírét megalapozó hegedûmûhelyek termékeit az aranynál is jobban őrzik. Soha ennyi biztonsági embert nem láttunk múzeumban, a tucatnyi, különböző korokból származó hegedûremek – mi tagadás – kissé ridegen, hangtalanul mutatja magát az üvegbúrák alatt. A hegedûkészítés folyamatát aztán a hatalmas, nem túl jelentős képzőmûvészeti alkotásoknak is helyet adó kastély másik részében követhetjük végig. A Pó-síkság kisvárosa azonban nem csak virtuóz hangszerkészítőiről, muzsikusairól híres: a fehér és vörös márvánnyal díszetett, a román, a gótikus, majd a reneszánsz stílusjegyeit magán hordozó impozáns dóm homlokzatával, hatalmas belső tereivel lenyûgöző. Nem kevésbé Olaszország legmagasabb, 115 méterre emelkedő harangtornya, amely a 13. század végétől áll a városka főterén. A dómban – szokásunkhoz híven, hiszen a meglátogatott templomok majdmindenikét ,,megénekeljük? – ,,kipróbáljuk? az akusztikát. Ám ezúttal nem csak az alkalmi közönségtől kapunk elismerést, az épp oda látogató püspök tiszteletére és külön kérésére felcsendül az Ave Verum…
Ennyi élmény után még felmerül az ötlet: Bussetto, Verdi szülőfaluja alig húsz kilométerre fekszik, el kellene látogatni oda is. Ám éjszakára – utunk folyamán egyébként egyetlen alkalommal – nincs biztos szállásunk, fájó szívvel, de lemondjuk a látogatást. S mint kiderült, jól tesszük, a Garda-tó partján ugyanis közel száz kilométert kell megtennünk, több kempinget felkeresnünk ahhoz, hogy zsebünkre, na meg éjszakai fürdőkedvünkre szabott szálláshelyet találjunk. A Fossalta-kemping füves pályáján landolunk, s bár éjfél körül süvíteni kezd a szél, a szabad ég alatt mégis édes a pihenés…
Tótól a hegyig
A Garda-tó kisebbfajta tenger, hatalmas méretei – hosszúsága 52, legnagyobb szélessége 18 kilométer, mélysége közel 350 méter -, na meg a köréje kiépült üdülővilág is ezt idézi. A reggeli mártózás után arra számítunk, hogy megismerjük fantasztikus nyugati partvonalát is. Ám egy figyelmetlenség megfoszt a Gardessana Occidentala, a sziklába vájt út, a 70 alagút és 56 híd, a fenséges tó látványától. ,,Kárpótlásul? a Garda kisöccsét, a Lago d?Idrót s a még kisebb Lago di Ledrót csodálhatjuk meg, és ahhoz, hogy még egyszer megpillanthassuk Itália legnagyobb tavának északi csücskét, turnénk legnehezebb kapaszkodójára vezetjük az autóbuszt: Kolcsár Gyuri bácsi háromszor is visszaengedi a Kék villámot, miközben Patkós Levente irányít, hogy egy-egy hajtûkanyart magunk mögött hagyjunk. (Nem kis autóvezetői bravúr?)
A Brenner-hágó felé emelkedő autópálya oszlatja némileg csalódásunkat. Ismét Dél-Tirolban vagyunk, feltûnik a jellegzetes táj, a pályáról a fővárosba, Bolzanóba is bepillanthatunk. Aztán a Brenner-hágó, a hófödte hegyek, majd ismét Ausztria, Tirol, ahol hihetetlen helyeken, sokszor kilométereken át a meredek hegyoldalba kapaszkodva fut a tökéletes autópálya, alattunk a több száz méteres mélységben, a völgyek mélyén bûbájos, tiszta települések tûnnek fel. De megállni nincs idő, csaknem kétszáz kilométerrel odébb, Vorarlberg ,,fővárosában?, a Csíkszereda méretû Dornbirnben koncertezünk aznap este. Nincs más választás, ahogy utunk során többször is, az autóbusz lesz az öltöző, Orbán Bertát, a városban élő hazánkfiát, koncertünk, szállásunk szervezőjét a kezdés előtt alig negyedórával vesszük fel Dornbirn főterén, hogy elkalauzoljon az előadás színhelyére, a modern templomba. De a fizikai fáradtság nem akadály, karmesterünk nem győz dicsérni egy-egy mû után, Szilágyi Zsolt utólagos értékelése szerint is a kórus angyalian énekelt – talán a zarándokok lelki-szellemi frissessége járta át a fáradt testeket?…
Német vendégszeretet
Esőben búcsúzunk Dornbirtől és Ausztriától is, este már 400 kilométerrel északabbra, a Fulda melletti Broncelben várnak. A Majna vidékén járva csupán Würzburg várára jut idő, arra a folyó fölé emelkedő kastélyvárra, amely több mint nyolcszáz éve őrködik a templomtornyoktól tündöklő város fölött, ahol a vallási és világi uralom évszázadokon át összefonódott, s már a második évezred elején is 4000 főre harminc templom jutott. De a híres középkori hídon sem tudunk átmenni, hiszen a hatórás bronzeli szentmisén szolgálnunk kell, majd ezt követően egyórás koncert vár ránk…
Broncelben régi és új ismerősök fogadnak, hat évvel korábbi turnénk egyik színhelye ez, egykori kórustársunk, az időközben erre a vidékre költözött Szabó István szemében meg is csillan a könnycsepp, amikor Kodály Sík Sándor Te Deumát énekeljük, Verestóy Jutka, Kolozsvárról elszármazott informatikus és fuldai kórustag pedig kis együttesével meglep egy Túrót eszik a cigány-nyal. Házigazdánk, Hornung úr, a helyi Máltai Szeretetszolgálat vezetője és csapata kiadós vacsorával, éjszakába nyúló ,,sörfesztivállal? teszi emlékezetessé az ottlétet.
A fuldai séta lenyûgöző és pihentető, a Mihály-kápolna kriptája a legrégebbi német egyházi épület magja, a román bazilika helyén olasz mintára épült barokk dóm, Szent Bonifác híres síremlékével, a kastély, az Orangerie, a máltai lovagrend által gondozott virágoskert – csak néhány állomása a Rhön-vidék központjának, amit alkalmunk volt megcsodálni.
A búcsú itt is gyors, Darmstadt, pontosabban az öt falu egyesüléséből keletkezett Dreieich ugyan nincs messze Fuldától, de este újabb koncert vár, s a napok óta tartó rohanás, a fáradtság bizony kikezdte a társaságot. S a hír, hogy mégsem családok fogadnak, hanem a település tornaterme lesz három napig otthonunk, bizony enyhe kiábrándulást is lop a szívekbe…
De nincs idő szomorkodni, házigazdánk, az energikus karmester és iskolaigazgató, aki nem kevesebb, mint tizenkét kórust vezet a környéken, egy közeli faluba, Rockembergbe irányít. Itt Winkler Martin néhány kórusával közös koncerten veszünk részt. A záróakkord a miénk, nagy sikert aratunk a rendkívül rondán bővített templomban (a mûemlékgyalázás tehát nem csak hazai ,,specialitás?).
Winkler Martin a tartósabb kapcsolatteremtés szándékával is igyekezett eleget tenni házigazdai kötelezettségeinek. Sprendlingeni kórusa, amely több mint száz évvel ezelőtt férfikórusként alakult, de ma már több nő énekel itt, a meghívásunk alapján hamarosan a szentgyörgyi közönséget is megörvendezteti. Legalábbis ezt ígérték, hiszen az itt töltött három nap – a rockenbergi mellett még két színhelyen, Weiterstadtban és a helyi Stefan-templomban adtunk nagy sikerû koncertet – bebizonyította, hogy érdemes áldozni a kapcsolat kiépítésére…
A fellépések mellett itt is jutott idő látogatásra, másfél óra erejéig a híres bankváros, Frankfurt utcáit, tereit, templomait, na meg a pénz hatalmának ,,hódoló? felhőkarcolóit fotózhatjuk, majd egy délelőtti séta idejére a házigazdák büszkesége, a jellegzetes németalföldi házakból álló Dreieich-Heim óvárosát, kulturális rendezvényeknek teret adó várromját járhatjuk be.
Hazafelé
Élmény élmény hátán, de – ahogy mondani szokás – jóból is megárt a sok(k). A tizennegyedik napon kelet-nyugat irányban néhány óra leforgása alatt szeljük át csaknem egész Németországot. Regensburgtól már a Duna völgyében vezet utunk, s háromórás szakaszokban meg sem állunk Bécsig, ahol a Schönbrunn-palota kertjében tett látogatás a látványon túl igazi egészségügyi séta a meggémberedett lábaknak, derekaknak.
Rövid és gyors a zsámbéki éjszaka is, amelyhez régi ismerősünk, a helyi kultúrmindenes, Mátyás Irénke biztosította a termet a földön alvás ,,bajnokainak?, aztán irány haza. Bizony vágyakozva, mert nekünk is vannak szép hegyeink, völgyeink. Igaz, rendezetlenebbek, gondozatlanabbak, de a mieink. Vándorolhatunk akármerre, elbûvölhet a magyar vendégszeretet, a karintiai tóvidék, a dél-tiroli látványvilág, a német pontosság, nekünk mégis az itthoni hegyoldal áll legközelebb a lelkünkhöz…
Ferencz Csaba